Nincs messze, csak le a dombról, át a patakon, fel a dombra.
Minden nap látom, ez a mi kilátásunk, a sok szőlő sor, meg az aprócska présházak a pincékkel.
Van egy magányos diófa, a domb legtetején; pont ott, ahol az ég és föld összeér.
Mikor kiköltöztünk úgy éreztük, ez csak a miénk. Ahogy ettük a reggelinket, ebédünket nézhettük.
Aztán épültek a házak, szépen sorjában, és az ültetett fák is megnőttek szépen lassan.
Mostanában ritkábban találja meg a szemünk, de tudjuk, hogy ott van...
mint ahogy a réges-régi présházak, pincék.
Elmerengek az időn...
Azt mesélik, hogy találtak itt ősi sírokat.
Milyen régóta laknak itt emberek?!-gondolok bele.
Milyen kis apró pont vagyok én a helyi történelem idővonalán...
Szinte mérhetetlen az elmúlt időket tekintve.
Akkor minek is bármi nemű aggodalom, a múlton, eljövendőn? Mit számít?
A most a lényeg,
a finom tavaszias levegő, a fák alatt frissen zöldellő fű, a madarak boldog csiripelése,
a séta, kézenfogva...
Fú, ez a gondolatmenet mély volt, nagyon mély! Tudtok követni?
